A PROMENÁD ALBUQUERQUE-BEN 3.
Valóság-díszletben játszódó történetek, Albuquerque, 2018. november, Boross Martin beszámolója, 3. rész
Idén ősszel a Promenád című színházi buszos utazás harmadik verzióján dolgozunk Új-Mexikóban (korábbi Promenád projektek: https://stereoakt.hu/promenad/, https://singlecarrot.com/promenade-baltimore).
Boross Martin, Julia Jakubowska és Bartha Márk az albuquerque-i Q-Staff Theatre társulattal egy hónap alatt hozzák létre a Promenád új változatát. A buszon ülő nézők állomásról-állomásra követik majd az amerikai társulat színészeit, akik az utca környezetébe vegyülve játszanak a valóságot megbolygató poétikus jeleneteket, amiknek a hétköznapokban csak ritkán lehetünk szemtanúi.
Boross Martin három részes próbanaplóban mesél a városról, a Promenád jelenségről és annak munkametódusáról, valamint a készülőben lévő előadásról.
3. RÉSZ: PROMENÁD-ALBUQUERQUE
"Márciusban voltunk először Albuquerque-ben. Etikettet játszottunk a Revolutions! fesztiválon, valamint tartottunk egy 1 hetes előkészítő workshopot a Promenád kapcsán, ami egyben ismerkedés és casting is volt a most ősszel megvalósuló produkció csapatával. Már az első látogatásunkkor is tudtuk, hogy ennél a Promenádnál nagyon máshogy kell főzni, mint 2013-ban Budapesten, vagy 2017-ben Baltimore-ban.
Ennek legfőbb oka, hogy hiába minősül nagyvárosnak Albuquerque, a tény, hogy lényegében nincs gyalogosforgalom vagy legalább közterek, amiket az emberek a praktikus áthaladáson kívül másra is használnak, teljesen megváltoztatta a gondolkodásmódunkat. Értelmetlen lett volna olyan jeleneteket csinálni, ami a járókelőkkel való interakcióra hagyatkozik, vagy dokumentarista módon "ellesett", tipikus pillanatok reprodukciója kíván lenni. Inkább a szürrealizmus irányába mentünk ezúttal.
A busz - maga a narrátor - egy mesterséges intelligencia, egy játékosan provokatív, szurkálódós, ám néha szentimentális és szétszórt idegenvezető, aki bizonyos kiszámíthatatlan körülmények között képes olvasni az emberek gondolataiban. Így néha az utcán sétáló/gördeszkázó/bicikliző/autóban ülő/buszmegállóban várakozó szereplők mellé érve ki tudta hangosítani számunkra azok legintimebb, zavarbaejtő gondolatait is. Halljuk pl. az állástalan színészt, aki kétségbeesetten próbál egy szexi bemutatkozó videót csinálni egy castinghoz, miközben képtelen elviselni saját öregedő arcvonásait. Vagy a turistát, aki próbál mosolyt erőltetni az arcára, de valójában pánik-szerű állapot közepette átkozza magát, hogy ebbe a városba tévedt egyáltalán. Vagy a kocogó lányt, aki csak kajákra képes gondolni, vagy a virág-kézbesítőt, aki a tökéletes szlogenen gondolkozik a névjegykártyájához (később minden néző kap egyet az elkészült példányokból, amikor a virágosfiú a buszra száll).
Az eddigi promenádoktól tehát nagy mértékben eltértünk a narrátor buszba-építése és a gondolatolvasás eszköze által.
Egy másik új dramaturgiai és rendezésbeli elem, hogy az utcák kihaltságára rájátszottunk az un. Szellemek Karával. Szürke esőkabát poncsót viselő lények, akik hol segítik, hogy akadályozzák, hol egyszerűen tanulmányozzák, elkísérik a karaktereket. Őket csak a nézők látják, a szereplők számára láthatatlanok.
Az egész előadást egy misztikus hangvételű, mesei, poétikus hangulat határozza meg - részben a "láthatatlan" karakterek által, részben a busz víziói miatt, részben a sokszor sejtelmes zeneválasztás által -, mindezt az tényező is indokolta, hogy a "Varázslatok Földjén" (Land of Enchantmant) voltunk, ahol a latin-amerikai és az őslakos indián hibrid hitvilágnak és spiritualitásnak nagy hagyománya van, ami sokszor a hétköznapokba is beszűrődik. Javarészt inkább képekben és koreográfiákban gondolkodtunk dramatikus helyzetek helyett.
Technikai újdonság, hogy ezúttal mikrofont is szereltünk a buszra, ami akusztikailag izgalmas pillanatokat tett hallhatóvá - de szinte soha nem a párbeszédeket, azok tartalmát a nézőkre bíztuk. Helyette felerősítettük a kint történő események emblematikus pillanatait: sztepp cipő és tánc hangját, kosárlabdázás, szétszóródó papírok hangját, hegedűszót, éneket.
Az egyik kedvenc karakterívem az amnéziás mennyasszonyé. Egy szakadt barna takarót látunk egy templom lépcsőjén. A városra sajnos oly jellemző vizuális elem. Megmozdul a takaró, és egy nő bújik ki alóla esküvői ruhában - fogalma sincs hol van és mit csinál itt. Később kiderül, hogy nincs tisztában a magántulajdon fogalmával sem, mindent lenyúl, ami megtetszik neki. Az előadás során véletlenül átéli az esküvői szertartás egyes elemeit, pl. egy buszmegállóban esküvői tortát talál - és bár fogalma sincs, hogy mit jelképez a fekete-fehér ruhába öltözött pár a torta tetején - éhségében mohón zabálja a tortát. Mikor le akarja rázni az őt kergető virágárus fiút (aki csak a biciklijét akarja visszaszerezni) hozzávágja a biciklin lévő virágcsokrot. Egy sivatag-szerű parkolóban Puccini áriát énekel, de csuklási roham jön rá. Sehogy sem találja helyét, csakúgy, ahogy a többi karakter sem. A virágos rossz helyre, vagy rossz hírt kézbesít, a színész nem éri el az áhított sikereket, az aktivista senkit nem tud az ügye mellé állítani, stb. Magányosak, de nem adják fel, van hitük, és mindig kapnak egy második esélyt, ami megvillantja a fényt az alagút végén.
Vannak happy end-ek? Minden azon múlik, hogy hol állítjuk meg a sztorit.
A narráció alapját az képezi, hogy a busz egy Jónás könyve-szerű bálnának képzeli magát, aki olyan embereket nyel el, akik el akarnak menekülni a jövőjük elől. A busz - csak úgy, ahogy a cet is - transzport és egyben szembesítő erő is. Turistává tesz a saját városodban, és bemutatja, hogy nincs senki, aki majd egy élhető várost épít ide neked hollywoodi történetekkel; minden terajtad múlik. A busz az egész előadás során kényszeríti az embereket, hogy nyissák nagyra a szemüket, és használják a képzelő erejüket, legyenek saját élményüknek a szerzői, hogy aztán mikor kiköpi az utasokat a szárazföldre, akkor egy kíváncsi, kreatív, nyitott, kritikus, de reményteli állapotban sétáljanak immár talajjal a lábuk alatt.
Ahogy azt már az előző posztban is írtam, a csapat mindenre elszánt volt. Mikor kiderült, hogy milyen nehézkes megfelelő buszt bérelni, inkább vettek egyet ebay-en (!), ami már csak azért is jó megoldásnak bizonyult, mert igény szerint át lehetett alakítani, fúrni-vágni-faragni.
Szinte az utolsó pillanatban sikerült sofőrt találni, már-már azt fontolgattuk, hogy a társulat vezetője, Sandy fog ülni a volánnál.
A kezdetben 8 fős stábhoz egyre többen csatlakoztak később, az előadás végleges formájának játszásához 17 főre van szükség (8 színész, 4 szellem, 2 sofőr, stage manager, hang operátor, buszsofőr).
Új-Mexikóban még az kelet-európai mércéhez képest is minden kicsit kiszámíthatatlanabbul és lassabban megy, és a legtöbb színházcsináló (fél)amatőr, de az emberek fantasztikus odaadással tudnak dolgozni, és nagyon komolyan veszik a munkát ezért jó, és emberileg is fontos élmény volt együtt alkotni. Személyes sikernek tudom be, hogy egy percre sem éreztem, hogy újraprodukálunk egy már létező koncepciót - épp ellenkezőleg, ez a Promenád változat késztetett leginkább a megújulásra és nagyon sok pozitív meglepetés ért, amikor bizonyos rutinoknak vagy elvárásoknak búcsút intettem.
Tipikus érzés, hogy ha az ember előadást készít, az olyan, mintha a gyermeke lenne. A Promenádnál ez pont fordítva van. Teljesen rabul ejt, szinte birtokolja az embert. És ez az érzés fertőző. Most átadtuk az előadást a csapatnak, és hazatértünk Pestre, de látva azt, ahogy a csapat magáévá tette az ügyet, és az első pár előadás nézői reakcióit, minden esély megvan rá, hogy ez a Promenád Albuquerque elidegeníthetetlen jelenségévé váljon, ami az egész várost büszkévé teszi, és így beteljesítse a harmadik, egyben utolsó Promenád projekt sorsát.
